Temple of a lost civilization.
Is it future or is it past? – 2023
A tömeggyártás és a tömegtermékek használata művészetem fontos részét képezik, gyakran alkalmazom és beépítem munkáimba, kiválasztom és kisajátítom ezen eszközöket. Ez egyfajta gesztus, mellyel a művészet színterére emelem őket. Így lett a munka egyik központi eleme az Allee boltjainak felajánlásából egy Skechers cipő, amelyet művészeti formanyelvemet képező motívumokkal láttam el. Ez a tömeggyártott tárgy a kisajátítás által és egy kis átalakítással egyedi és megismételhetetlen műtárggyá alakult. E gondolatmenet kísérte végig a kiállított alkotásom elkészítését is. A téma még érdekesebbnek tűnt azáltal, hogy egy bevásárlóközpontban, a tömegtermelés fellegvárában tárul a befogadó elé. Egy olyan kapitalista szentélyben, ahol a fast fashion és a tömeggyártás gondolata paradox módon szembe megy az eredeti és megismételhetetlen fogalmával. Ezért az installációmban egy olyan állapotot, távoli jövőképet mutatok, ahol a tömeggyártás elapadt és eltűnt a világból, csak néhány ilyen tárgy maradt fenn, melyek egyediségük által nagy becsben tartott relikviává, szentséggé értékelődtek. A címben jelezett letűnt civilizáció lehetünk éppen Mi is egy utópisztikus világban, ahol a technológia fejlődésének következtében az ember az androidokkal és kiborgokkal kényszerül közös létre. Mindez felveti a kérdést, hogy a digitális fejlődés ezen mértéke, hogyan tartható fenn a jövőben? Eljuthatunk egyáltalán idáig? Egy ismeretlen utópia képe ez, melyről a néző köteles dönteni, hogy ez volt a múltunk vagy ez lesz a jövőnk…
KIDS SEE GHOSTS, 2023
SAMSARA PROJECT, 2022
Dóczi Attila (1988) tanulmányait Bukta Imre osztályában végezte a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán 2010 és 2015 között. A festészettől folyamatosan eltávolodva, Dóczi munkásságát egyre inkább az installációk, a digitális formanyelv és a merész kísérletezés jellemzi. Számos csoportos és egyéni kiállításon vesz részt, munkái több köztéri és művészeti projektben feltűnnek. A művész expresszív formanyelve a 90’es évek esztétikájával és a kortárs vizuális kultúra dualitásával foglalkozik. Technikái között a digitális grafikán keresztül az épített nagyméretű installációkon át a video és hanginstallációk is megtalálhatóak, új kísérletei az enteriőrközpontú művészeti munkák, valamint kriptoműtárgyak létrehozására irányulnak.
RANDOM ACESS MEMORY NFT, 2022
A művészeti világ az eredetiség megszállottja. Minden legyen új, formabontó, szabályokat áthágó, felszabadítóan más, mint a tegnapi, de valahogy úgy, hogy azért mégis ráismerjünk. Újat akarunk, de nem annyira újat, hogy egy sci-fiben legyen a helye. Eredeti képekre vágyunk, a másolatok majdnem annyira taszítóak, mint a hamisítványok – blaszfémia. Valahogy mégis elfogadjuk, hogy szoboröntvényekből lehet öt is, hogy a fotósorozatokat akár húszig is lehet számozni. Az még valamiért eredeti. A nagymesterek olaj-vászon festményeit akarjuk megszerezni, de ha azt nem lehet, akkor hajlandóak vagyunk a vázlataikra is licitálni.
A digitalitás nehezen illeszthető be ebbe a jól megszokott morális értékrendszerbe. Ha printet veszünk, akkor tulajdonképpen nem egy digitális fájl fizikai másolatát vesszük meg? A képzőművészet ugyanis ma már a biteknél kezdődik – a műtárgyak 3D modellező programokban, Photoshop fájlokként, digitális kollázsokként születnek, a fizikai megvalósítás csak sokadrangú kérdéssé vált. A művész már nem ecsettel és palettával álmodik, hanem vibráló kijelzőkkel és hibás pixelekkel – Kirsch Ádám fejében egérré vált a véső, klik-klikk, kész is. A modern múzsa egy Spotify playlist, vagy egy mesterséges intelligencia által generált metál banda, mint Németh László alkotásában. Teremtsd meg a saját ihleted! A műterem csak egy asztal, ahol a laptop fölé lehet görnyedni – a művész irodista, mint szinte mindenki a 21. század fejlett országaiban, együtt mímelünk munkát Weiler Péter animációival. Ha már megőrjít a monotonitás, ha szétszaggat az agresszív unalom, nézzünk lopva mémeket, gondoljunk magunkra posztmodern, transzmediális humorral, Dóczi Attila ebben is tud segíteni.
Az eredetiség utáni hajsza logikus következő lépésének tűnik, hogy a digitális alkotások forráskódja felé forduljunk. Az NFT, a non-fungible token, lényegéig lecsupaszítva, tulajdonképpen ez. Nem kell értenünk ehhez a programozók tolvajnyelvét, nem kell a tőzsdét követnünk, teljesen felesleges azon merengeni, hogy ennek vajon van-e köze a Bitcoinhoz vagy más kriptovalutához. Az NFT csak annyit jelent, hogy azt a fájlt vesszük meg, amit a művész készített – mert bárkinek lehet a hűtőjén egy képeslap az Uffiziből, de attól még Firenzében marad a Vénusz születése. Ha úgy akarjuk látni az alkotást, ahogy azt a művész először elképzelte, akkor egy monitor elé kell ülnünk.
A NACO arra vállakozik, hogy Magyarországon először rendez csoportos NFT kiállítást. Hogy megtalálja a fizikai valóság és a digitalitás közötti kiskaput, ahol az eredeti még eredeti, a sci-fi pedig egyáltalán nem fantasztikum, csak éppen annyira új, amennyire vágytunk rá.
RANDOM ACESS MEMORY, 2021
Unicum x Budapest park, 2021
TROPHY, 2020
Munkáimban kiemelt szerepet kap az újrahasznosítás, mivel az általam elképzelt és megépített terek, objektek és installációk fő alkotórészei a fogyasztói társadalom által elhasznált és felhalmozott anyagok. Ezek többnyire hungarocellek, matricák, építőipari elemek, eszközök, plakátok, csomagolóanyagok és használati tárgyak. A térben lévő elemek folyamatosan alakítják egymást, a háttér hat az objektekre és fordítva. Többségük önmagában nem képvisel művészeti értéket, de azáltal, hogy kiválasztom és kisajátítom őket, majd összekapcsolom egymással, „ipari trófeaként” vagy „imáért kívánkozó szentélyként” új értelmet nyernek.
ARTIFICIAL GENETICS, 2020
DIGITAL PAPYRUS, 2020
SHAPE OF NOISE, 2020
Shape of Noise munkáimban óriásplakátok nemcsak inspiráló erőként, de fizikai valójukban is megjelennek újraértelmezve, és keveredve a trashkultúra és a tömegtermelés anyagaival. Ezen erők zajok, zörejek rezgések formájában hullámokként megszakítják a színes flekkeket. A tér megtörésével felmerül a kérdés, hogy vajon a kiáramló zörejek adta nonfiguratív formák, vagy a szaggatott plakát háttér kerül fókuszba? A zörejek egyfajta átjáróként is szolgálnak az általam elképzelt alternatív valóságba. Ezek a kapuk összekötik ezt a virtualizált teret a realitással, különböző formákat öltve, mely a képen kívül egy játékos és mókás valóságban folytatódik.
Dóczi műveit azonban nem frankensteini konstrukcióként hozza létre, hanem – ahogy számos mű címe jelzi is ezt – elejti őket, mint a vadat. Mi lenne ékesebb trófeája egy vadásznak, mint a kapitalizmus nagymacskája: a sebesség, az anyagi siker és az attraktív szexualitás megingathatatlan ígérete?
Dóczi művei felszabadítják a kulturális és ízlésbéli előítéleteket és megkérdőjelezik a fast fashion jódiákos loholását a hajtűkanyarokban közlekedő haute couture után. Dóczi számára már a tegnap is az őskor homályába vész, ahol a harmincéves ex-Suzukim hátsó szárnya ugyanolyan megmagyarázhatatlan atavizmus, mint a fakeretre feszített lenvászon, vagy a neonszínű cipődísz a Szél Kálmán tér-i campelés divatleltárában.